Hajlamos vagyok egy-egy kérdést magam szempontjai szerint értékelni. Ám úgy vélem, nincsen ezzel semmi baj, hiszen mást is megillet ugyanezen lehetőség.
Számomra elsősorban azért nem megfelelő az elektromos hajtású kerékpár, mert nem elég nagy a hatótávolsága, és mert nehéz. Munkám kapcsán gyakorta megteszek naponta 20 kilométert, néha többet is, és nem egyszer kell nyakamba vennem lovamat. Aluljárókban, lépcsőkön kell le- és felcipelnem, át kell emelnem különböző akadályokon stb. Hosszabb kirándulásokon pedig az elektromos hajtás szóba sem jöhet.
Beszéltem néhány e-lovassal, és egyhangúlag állítják, városi körülmények között járgányuk nemigen tudja teljesíteni a gyártó által megajánlott hatótávolságot. Húsz–huszonöt kilométer gurulás után az akkumulátor töltésre szorul. És bizony, a lítium akkumulátor teljesítménye is csökken nagyobb hidegben. E tekintetben a nagyobb feszültségű akkumulátorok valamivel jobban teljesítenek.
Vizsgálódtam a kerékpár tömegének ügyében is. Még a lítiumos áramforrással táplált kétkerekű is jóval nehezebb lábbal hajtott társánál. Van ennek természetesen előnye is: a járgány emelgetése alighanem fejleszti a derék- kar- és egyéb izmokat, az állóképességet stb. Magam azonban már ama korban járok, amikor az ember fia annak is örül, ha gond nélkül be tud mászni a fürdőkádba.
Ezzel kapcsolatban Alfonzó, Ványadt bácsi című tréfája jut eszembe: „Ányecska, ha bemegy a városba, hozzon két pud túrót!” Ányecska, kedves – teszem hozzá én –, gondolja meg, mielőtt ipari mennyiségben rendel. Két pud több mint 60 kiló!
Egyébként semmi kifogásom a segédmotoros jármű ellen. Bizonyos helyzetekben, mint többen kifejtették, meg tudja mutatni képességeit; előnyösebb lehet emberi erővel hajtott társánál.
Ha lesz is valaha elektromos kerékpárom, alighanem múltamba fogok visszakívánkozni: „Kezem-lábam vasra verve, csak a jó lovam meglenne!”